Öreg ember, öreg fa 

Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban,

ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán

sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal

telis-tele volt az udvarunk.

Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal

meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt.

Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa,

és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.

Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén,

s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt,

s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.

- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.

 

Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.

- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.

- Mit, te?

- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.

- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.

 

De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt.

Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben,

csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban

a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna.

Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt

és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:

- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?

 

És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.

- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban.

 

Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagy úr ez a nagyapó.

A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd.

Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni.

S a velős csontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.

Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:

 

- Nagyapó szeretnék lenni.

- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.

 

- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.

Édesapám elkomolyodva nézett rám.

- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?

- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani,

hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.

Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.

- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre,

hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.

- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.

 

- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét.

- Aki nem dolgozik, ne is egyék.

- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.

- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat.

- Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?

 

Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is.

Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.

- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.

Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.

- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.

- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban.

Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már.

Öreg fa nem haszonra való.

- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.

Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is,

s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam,

mint az öreg diófát.

 

ÖREG NŐ SÓHAJT

 

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,

amíg a lelkem égőn rátapadt,

s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:

az ifjúság már tőlem elszaladt.

 

Lemostam minden kendőzést magamról,

hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér, a fegyverem leraktam,

s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

 

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,

fejemen, ím, örökös hó ragyog,

így hordozom ezüstös koronámat,

és hófehéren újra szép vagyok.

 

E szépség más, mint volt az ifjúságé,

nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,

és ez a szépség nem lesz hűtlen.

 

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm

az életen, mely szép és változó,

hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

 

Lassúban járok, fűszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,

ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

 

 

 

 

- Amíg keresed az igazit, jól érezheted magad az esélyesekkel is.

 

- A szenilitásban az a legjobb, hogy saját magad elől dughatod el a

karácsonyi ajándékokat.

 

- Nem az a kurva, aki a placcon áll, hanem akinek megveszed a bundát

meg a kocsit, aztán este fáj a feje......

 

- Feleségem egy főnyeremény, meg is ütöttem!

 

- Mindig így fogsz szeretni?

- Mindig. Csak lehet, hogy nem mindig téged!

 

- A nőkkel vigyázni kell, nagyon veszélyesek: övék a világ pénzének

legalább a fele, és a világ összes puncija.....

 

- Fölösleges, mint a pápa pöcse!

 

- Az élet harc. Délelőtt az éhséggel, délután az álmossággal.

 

- A munka nem fasz ! Effektíve: állhat napokig!!

 

- Ezelőtt - minden különösebb ok nélkül - dohányoztam, ittam ,

Kábítószereztem és káromkodtam. Mióta itt dolgozom, jó okom van rá!

 

- A szex kedvért megnősülni olyan, mint venni egy Boeing 747-est az

ingyen mogyoró miatt.

 

- Amíg a körömlakk meg nem szárad, a nő gyakorlatilag teljesen

védtelen...

 

- Akkor van mindenki a helyén, ha a férj autót vezet, a feleség

háztartást , az anyós meg áramot.

 

- Sok káros dolog lehet kellemes, de a szex nem rontja a fogakat.

 

- Ha még egyszer élnék, ugyanezeket a hibákat követném el, csak

hamarabb .

 

- Kétféle vélemény van: az enyém és a helytelen.

 

- Ha sírsz, nincs aki lássa könnyeid. Ha fáj a szíved, nincs ki

észrevegye a fájdalmad. Ha boldog vagy, nincs ki lássa mosolyod. De

próbálj meg csak egyszer fingani . .. )

 

- A párom azzal vádol, hogy sose figyelek rá. Vagy valami ilyesmivel.

 

- Nem az az élvezet, ha nincs semmi dolgunk. Az az igazi, ha sok

van, és mégsem csinálunk semmit.

..                                                                                                      

                                        El akarom mondani

 Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét a szép kezét...ő rám néz és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond legjobb barátom. Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír...sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, ő átölel...érzem hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és az mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk , de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog. Én el akarom mondani hogy szeretem, el akarom mondani hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk , de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én elakarom mondani hogy szeretem, el akarom mondani hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon. És akkor megkapom a szörnyű hírt.

Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit.

El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt...később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját és a következőket olvasom: Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit. El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.

 

 

                       Nézem az eget..                                                                                                                   Nézem az eget, valahol fenn ragyognak a csillagok Fellobban fényük, égnek, s én Rád gondolok. Messze vagy! Még érzem arcomon puhán simító kezed, Ahogy bőrömön lágyan vándorol tenyered,s megtapad! Meleg fészkében temetem mosolygó arcomat, puha-lágy otthona,óvón-védőn simogat,S itt marad!Ujjaim lassan járják kutató útjukat fedezik fel maguknak arcod, és ajkadat. Mosolyogj. Parányi gödröcske mélye nevető arcodon, szemed és ajkad vágyva megcsókolom. Csend van! Tétova csók. Kutat ismeretlen új ízeket, tapintva ajkat, fogat, s birkózó nyelveket. Egyre keress! "

 

 

                           Hamvas Béla

Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.

Miért csillag a barát?

És miért barát a csillag?

Mert olyan távol van, és mégis bennem él?

Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?

Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus?

Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit?

Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég?

Nem lehet rá válaszolni.

Nem is kell.

De, ha nem is lehet, barátom iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag,

a világegyetemnek rám ragyogása.

 

 

A mai egyetemisták közül sokan 1975-ben születtek:

Ekkor Te már tudtál osztani, szorozni, sőt egyenleteket megoldani...

 

Nekik nem mond semmit a Reagen-korszak, és nem is hallottak az ellene

elkövetett merényletről, gyerekek voltak az Öböl-háború idején

 

Pápa - emlékezetük szerint - mindig is II. János Pál volt.

 

Soha nem énekelték, hogy We are the World, we are the children, és amikor

Garcia Marquez megkapta az irodalmi Nobel-díjat, még olvasni sem tudtak.

 

Hatévesek voltak, amikor széthullott a Szovjetunió. Nem emlékeznek a

Hidegháborúra és csak egy Németországot ismernek - akkor is, ha az iskolában

Megpróbálják nekik elmagyarázni, hogy valaha kettő volt.

 

Túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek a Challenger katasztrófájára.

 

Számukra mindig létezett az AIDS.

 

A CD egyéves koruk óta kapható. Nem volt soha hagyományos lemezjátszójuk,

nem játszottak soha fakockákkal. Sokan azt sem tudják, hogy milyenek voltak

régen a tévékészülékek, sőt, sokan közülük nem is láttak soha fekete-fehér

tévét, a hétfői adásszünetet is csak hallomásból ismerik.

 

Oldal: öreg ember
SZEMA HONLAPJA - KÁVÉZ ÉS PIHENJ VELEM - © 2008 - 2024 - szema.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat