Dallos Sándor: A nap szerelmese                                            (részlet) 

Fél három volt délután, de ezt csak az órák mutatták, odakint nem lehetett megállapítani, dagadt felhők takarták az eget.

  Miska ott birkózott a viharral Gerzsonék sírkerítésénél, és hangosan zokogott. Nem ment semmire. A vihar már az ecsetről letépte a festéket, a léceket televágta hóval, a gyerek a tíz körmével kaparta, hogy festeni tudjon a parancs szerint. De amennyit mégis sikerült a festékből felkennie, nyomban odafagyott, s olyanná vált, mint a halpikkely.

  A temetőőr kunyhójában öten voltak. A házigazda ott pipázott az asztalra könyökölve, a két gyerek a kemence sutjában aludt, az asszony az ágy szélén ült, s egy gyermeknadrágot foltozott. A temetőre tekintő ablak előtt egy nagy darab, csupacsont paraszt ült a lócán, s némán szemlélődött kifelé. Sűrű, fekete haja volt, kicsi, de villámló, fekete szeme, s az ökle, amelyre a fejét támasztotta, akár egy vaskalapács. Nem szólt semmit, csak órák óta bámult kifelé.

  Miskát figyelte, amint birkózott a viharral. Az arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol magában, csak a némaságától és a mozdulatlanságától lett egyre nagyobb csend a szobában. Vajon mit tesz ez az ember, ha megmozdul? Szerették is, féltek is tőle.

  S megmozdult. A válla beleroppant, s az ökle is. Az arca olyan volt, mint a vasfogó.

  - Három órája birkózik az a gyerek odakint a viharral! Nem tudom már nézni! - szólalt meg végre.

  Mély erős hangja volt, mint egy kostülöknek.

Fölállt. Most látszott, hogy valóságos óriás, talán két méternél is magasabb. A fogashoz lépett, levette a süvegét, fejébe nyomta, s visszaszólt az asszonynak.

  - Hozz egy csupor forró vizet, s tégy bele egy kis-főzőkanálnyi sót!

  Kilépett a viharba.

  Nagy léptekkel odament a gyerekhez, egyetlen rándítással az ölébe kapta, belerúgott a festékes vödörbe, hogy az versenyt szállt a széllel, aztán szó nélkül bevitte a gyereket a kunyhóba. Ott letette, maga is leült, s egy pillanatig nézte a gyereket, aki tele volt rémülettel. A csupor már ott állt az asztal szélén, érte nyúlt, elvette, s a gyerek kezébe nyomta.

  - Idd meg! - parancsolta mély, súlyos hangján. - Sós víz. Forró. A só ilyenkor jót tesz a vérnek. Megűzi!

  Miska remegő kezébe fogta a csuprot, s mozdulni se mert.

  - Idd! - dördült rá a paraszt. - Csupa fagy van! Meg akarsz dögölni?

  Miska szájához kapta a csuprot, s egyszuszra kiitta. Arcát egyszerre elöntötte a verejték. A paraszt bólintott.

  - Jó. Most vetkezzél le anyaszült meztelenre!

  Miska az asszonyra nézett s elpirult.

  - Ne törődj vele! - mondta a paraszt. - Látott az már olyat!

  Miska levetkezett. Alig tudott magáról. Akkor a paraszt elkapta, hanyatt dobta az ágyra s elkezdte gyúrni a rettentő ökleivel. De csak gyengéden. Vigyázott rá. Előbb a szíve táját gyúrta, aztán a mellét, valami csodálatos, utánozhatatlan mozdulatokkal a köldöke rózsáját, hasát, combját, lábszárát, aztán erős fogásokkal az egész testét. A család addig a gyerek ruháit szárogatta.

  A marcona ember most hasra pördítette a gyereket, s a hátát kezdte megdolgozni hevesen. Érdes volt a marka, akár a smirgli papír, de jó. A gyerek érezte, hogy jó. Jót tesz vele. Mikor a két lapockája közé ért, rászólt:

  - Testednek erre a részére egész életedben vigyázz, mert ez a legnagyobb erő fészke!

  A farcsontját gyúrta.

  - Meg ez! El ne felejtsd!

  Markolászta, dolgozta, hajtotta ki belőle a fagyot. A gyerek teste merő vízben úszott, mintha megfürdették volna.

  -Törülközőt!

 Az asszony egy-egy törölközőt adott a paraszt kezébe, s az most az érdes vásznakkal kezdett dolgozni a gyerek testén. Horzsolta, dörzsölte, csutakolta, hátát, mellét, karját, combját egyaránt. A gyerek még izzadt egy darabig, de aztán száraz lett a bőre és piros, mint a pirosra festett kordován. Itt-ott a vére is kiserkedt a pórusain. Az egész nem tartott félóránál tovább, de alapos munka volt.

  - Fázol-e még valahol? - kérdezte a paraszt.

  - Nem - mondta a gyerek. - Mindenem tüzel.

  - Akkor jó. S hátraszólt:

  - A gönceit!

  Az asszony hozta a megszáradt ruhadarabokat, a gyerek felöltözött, leszökkent az ágyról, s megállt a paraszt előtt.

  - Köszönöm - mondta neki sugárzó arccal. - Maga nélkül megfagytam volna.

 

- Lehet - mondta a paraszt, s belül halk öröm volt benne. - Hogy hívnak?

  A gyerek megmondta a nevét.

  - A Lánginál inaskodol?

  - Ott.

  - Az küldött ki?

  - Az.

  - Hány éves vagy?

  - Tizenöt.

  A parasztot elöntötte a düh. Ráhörrent a gyerekre:

  - Hát miért nem mondtad neki, hogy: nem!

  - Féltem, hogy megver - vallotta Miska őszintén.

  - Hát aztán! - robbant rá az óriás. - Az embert verheti, akinek hatalom van a kezében, de az ember legyen erősebb! Míg vágják, mindig mondja magában: nem! Minden ütésre keményebben! Tartsa magát belül! Érted? A végén olyan kemény lesz, mint az acél. Elhiszed?

  A gyerek bólintott.

  - El.

  - Te! - folytatta a paraszt. - Én ennyi idős koromban már juhászbojtár voltam, s úgy pünkösd táján elloptam a nyájból hat ürüt. Nem magamnak: a faluvégi szegénységnek, mert azok már csaknem felfordultak éhen. Persze, kitudódott, bevittek a hatóság elé, s olyan huszonötöt vertek rám, hogy a vérem is föcsögött. De belül: nem! Egyre azt mondtam. S mikor fölkeltem a deresről, olyan voltam, hogy a pandúr, aki ütött, megijedt tőlem. Éjjel kilopakodott hozzánk a nyájhoz, s azt mondta: "Ne haragudj, muszáj volt." Én meg beleköptem az arcába: "Ez is muszáj!" Le se merte törölni a nyálamat, csak ült szótlanul, aztán elsírta magát. Akkor lettem ember.

  Miska hallgatta. Már nem félt. Valami nagy bizalom melegedett benne.

  - Kicsoda maga? - kérdezte halkan.

  A paraszt ránézett. Csöndes volt a tekintete. Most meglátszott, hogy nem lehet több harmincnyolc évesnél. Nem is volt. Érthetően mondta:

  - Az én nevem Lacza Bálint.

  A gyerek szeme felsugárzott.

  - Tudtam - mondta halkan.

  - Honnét? - kérdezte a betyár.

  A gyerek arca szép lett.

  - Más nem tette volna ezt velem!

  S az ágyra mutatott. A betyár megértette, hogy a gyerek a kemény gyógykezelésre gondol. Elmosolyodott.

  - Hátha.

  - Nem - rázta Miska a fejét. - Az emberek nemigen törődnek egymással, ezt én már tudom. Az emberek csak verni szeretik egymást.

  - Az már igaz - bólintott a betyár. - Én, lásd, végigküzdöttem a szabadságharcot, mert azt gondoltam: ha szabadság lesz, minden jobb lesz. De vesztettünk - hát minden rosszabb. Az emberek is rosszabbak egymáshoz. Hurkot vetnek a volt barátaiknak. Feladják egymást; bitangabbak, mint hajdanán. S a szegénységnek még jajabb a sorsa, mint azelőtt. Hogy ezt láttam, azt mondtam: most az egyetlen tiszta mesterség a betyárság! Hát betyár lettem. Nehéz sors.

  - Szép! - mondta a gyerek. A betyár megrázta a fejét.

  - Nem az! - mondta. - Az embernek nincs már egy maroknyi helye sem az életben, ahová haza mehessen. Olyan, mint az űzött farkas. Kergetik. Hol itt, hol ott húzza meg magát. Miért? Mert fáj az igazságtalanság, és a gazságért visszavág.

  A gyerek ezt a hangot nem értette.

  - Azért szép - mondta csökönyösen. - Most például búsul az egész Csaba, mert a nép úgy tudja, hogy magát az éjszaka a zsandárok befogták.

  - Engem? - nevetett föl a betyár.

  - Magát - bólintott a gyerek. - De ha most hazamegyek, mindenkinek megmondom, hogy hazugság.

  - Senkinek! - sziszegett rá a betyár. - Egy léleknek se! Ami történt, a kettőnk titka, s ha nem tudsz titkot tartani, akárhol kaplak, elrepesztlek!

  A gyerek úgy megrettent, hogy torkán akadt a szó. Csak ennyit tudott mondani:

  - De...

  A betyár megenyhült.

  - No menj - mondta csöndesen -, ne félj! S amit mondtam, megjegyezd magadnak: a nem legyen a legfőbb igéd egész életedben!

  A gyerek felvette a ködmönét.

  - Köszönöm a jóságát - szólt halkan.

  - Szívesen.

  - Isten megáldja!

  - Téged is!

Miska kilépett az ajtón, s becsukta maga után. Odakint már szürkülni kezdett, de ő nem félt. Valami jó, meleg erőt vitt magával. A vihart se bánta. Semmit. Csak ment, egyenesen a főút felé, aztán bekanyarodott a hótól terhes szomorúfüzek között.

  A betyár meg a kunyhóból nézett utána. Már rég nem látta, s még mindig nézett. Aztán leült, elkönyökölt, hallgatott. Csönd volt. Talán negyedóra is elmúlt így, mikor fölriadt.

  - No mi az? - nézett körül.

  Már jó sötét volt bent. Lámpát kellett volna gyújtani.

 - Semmi - mondta az ember.

 A betyár fölállt.

- Megszerettem ezt a gyereket - mondta elgondolkodva. - Van benne valami különös. A teste olyan jószagú volt, ahogy ott verejtékezett a kezemben, mint a virág. A majoránna virágja.

  Többet nem szólt. Odament a fogashoz, fejébe nyomta a süvegét, vállára tette a subáját, leakasztott a falról valami ostorfélét, megtapogatta a zsebét, megfogta a kilincset.

  - Vigyázzatok! - szólt vissza.

 

Oldal: A nap szerelmese/részlet/
SZEMA HONLAPJA - KÁVÉZ ÉS PIHENJ VELEM - © 2008 - 2024 - szema.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat