Katona fiamnak /Várnai Zseni/

Katona fiamnak Én magzatom, szép katona fiam,

Szíve vérével ír neked anyád,

Mióta a császár kenyerét eszed,

Vörösbe fordult itthon a világ!

Most készülünk a döntő, nagy csatára,

S ti lesztek ellenünk majd a sereg,

Ha ráuszítnak önnön véreidre,

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

Az anyaföldnek most zsendül a méhe,

Már lesi az ásós, kapás hadat,

Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,

Várja az erőt, mely életet ad,

Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket,

S nem ringatnak majd kalászt a szelek,

A termő föld lesz a mi lázadásunk:

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban

Én sírok, ki méhemben hordtalak,

Ki eggyé tettem éjet, napot, órát,

Hogy etesselek, hogy dajkáljalak,

Hús a húsomból, vér a véremből,

Hogy emelhetnél te akkor kezet,

Ha én zokogom, sikoltom feléd:

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,

A reménységünk, mindenünk: az élet!

Te döntöd el most a mi nagy sorunk,

A Te felzúdult, bús rabszolgavéred.

Borítson el a forradalmi mámor,

Ha hömpölyög a lázadó sereg,

Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár,

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

Most még csak háborog az óceán,

S a kevély hajót már tépi, dobálja,

Mi lesz, ha ős medréből kitör,

Ha úrrá lesz a tenger akarása,

Mi lesz, ha minden katonafiú

Szülőanyjától kap egy levelet,

Mely lázít, gyújt, vérbe borít:

Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!

 

 

 

     Csodák csodája /Várnai Zseni/

Csodák csodája Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

 

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

 

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

 

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

 

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Oldal: VÁRNAY ZSENI VERSEI
SZEMA HONLAPJA - KÁVÉZ ÉS PIHENJ VELEM - © 2008 - 2024 - szema.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat